Az őszi szünet előtti héten 25 szerencsés diák utazhatott Lengyelországba Adamis és Pató tanár úr kíséretében. Az utazással együtt öt napot tölthettünk az ország déli részén, ami alatt sok magyar vonatkozású történelmi helyszínt látogattunk meg. Lenyűgöző volt a táj, a fekete márványokkal teli templomok, Krakkó és Zakopane is, azonban ami bennem a legmélyebb nyomot hagyta, az az auschwitzi koncentrációs tábor volt.

A tábor látogatása a negyedik nap programja volt, így már mindenki tűkön ülve várta, hogy milyen lesz. Három órát töltöttünk el az auschwitzi és az auschwitz-birkenaui táborban összesen, de inkább egy egész napnak tűnt, hiszen minden egyes percet megéltem, amíg ott voltunk. A látogatás alatt végig körbevezetés volt, egy fiatal magyarul beszélő nő mesélt nekünk a történtekről. Fejhallgatókkal sétáltunk a régi téglaépületek között, az elején naivan mentem át a híres „Arbeit macht frei”, azaz a munka szabaddá tesz felirat alatt, mivel nem gondoltam volna, hogy ilyen különös érzések fognak bennem végig kavarogni. Közülünk senki meg sem szólalt az első két óra alatt, leginkább egymásra sem néztünk. Viszonylag gyorsan megszállt mindenkit egy nyomasztó érzés, ami számomra nem csak a körbevezetés végéig, hanem még a következő napokban is érezhető volt.

Az első táborban a téglaépületekben kiállítások voltak. Itt különböző képeket láthattunk például a vonatra szállásról, az emberek kiválogatásáról, de sok olyan fotó is volt, melyeket a foglyok készítettek titokban. Ezek kegyetlenebb dolgokat ábrázoltak általában, a meztelen embereket, ahogy a kivégzésükre vártak, vagy a hullákat, ahogy égették őket. Számos terem tele volt az odaérkezők személyes tárgyaival; edény, poggyász, és szemüveg kiállítást láthattunk, egy fél teremnyi levágott női hajat, majd több teremben cipők tömkelegét. Egy másik épületben a szobákat nézhettük meg, ahol aludtak, közöttük pedig egy hosszú folyosón arcképek voltak kirakva a foglyokról. Az összes férfi nagyjából ugyanolyan volt: kopaszra nyírt, sovány, sokszor összevert arcú, koszos emberek néztek vissza a fotókról. Viszont a nők sokkal jobban különböztek egymástól, még azután is, hogy őket is elkezdték kopaszra nyírni. A képek alatt látszott a nevük, a sorszámuk, hogy mikor születtek, és hogy mennyi ideig voltak a táborban. Volt, aki 2-3 évig is itt szenvedett, azonban olyat is láttunk, aki összesen 6 napig volt fogoly, majd meghalt. Ennek az épületnek az udvarában is sok embert végeztek ki, ugyanis ez egy börtön volt. A kertben egy kivégzőfal előtt, szintén meztelenül lőtték le az embereket. A mellette lévő házban nőkön kísérleteztek, az ablakok pedig, amik a börtön udvarára néztek, be voltak falazva. Innen kilépve fogott el először az az érzés, hogy nagyon gyorsan szeretnék elmenni erről a helyről. Persze kíváncsi voltam, és nagyon érdekelt, amiket láttunk, de ekkor már a határaimhoz közeledtem.

A következő házban a magyar kiállítást láthattuk. Radnótit és utolsó verseit, a magyar gettókból menekülő zsidókat, videókat a foglyokról, illetve lesokkoló előtte-utána képet tekinthettünk meg a teremben. Hamar el is érkeztem a határaimhoz, hiszen a következő hely a gázkamra és a krematórium volt. Amikor beléptem a föld alá süllyesztett terembe, ahol több százezer embert öltek meg, egy olyan szinten nyomasztó és hidegrázós érzés kapott el, amit nem tudok leírni. Látszott, hogy azóta nem nyúltak hozzá az épülethez, a padló és a falak foltosak voltak, még a karmolás nyomok is látszottak rajtuk. Visszatekintve jobb lett volna fél perccel több időt eltölteni ott, de akkor olyan érzésem volt, mintha menekülni akarnék onnan. Miután kijöttünk a teremből, több kemence is felsorakozott, ekkor értünk a krematórium részébe az épületnek. Itt sem töltöttünk sok időt, kimentünk, majd ezzel az első tábor körbevezetése véget is ért.

A második táborba, Birkenauba busszal mentünk át, majd körülbelül háromnegyed órát sétáltunk. Sokkal nagyobb volt ez a tábor, mint az auschwitzi, viszont sokkal inkább le is volt rombolva. Az egyik oldalon csak házak maradványai látszottak, fel sem lehetett volna ismerni, hogy milyen épület lehetett ott. A másikon viszont több épület rendesen megmaradt. Az első utunk a peronhoz vezetett, ahol kiválogatták a munkára képes embereket. Ijesztő volt a képek után élőben is ott lenni, hiszen itt dőlt el sok embernek a sorsa, hogy még aznap meghal, vagy ki tudja, meddig szenved a táborban. A síneken még egy eredeti vagont is láthattunk, amivel szintén valóságosabbnak tűnt az egész. A peron után az épületekhez sétáltunk. Kint még gyönyörűen ment le a Nap, azonban ahogy beléptünk a több száz embernek alvóhelyként szolgáló, nem túl nagy házakba, nagyon sötét lett. Voltak ablakai, de alig jött be rajtuk fény. Elképzelhetetlen volt, hogy ezekben a házakban hogyan fért el annyi ember. Az ágyaknak nevezett falapok körülbelül négy embernek lettek volna elegendők, nagyon maximum ötnek, ehhez képest nyolc-kilenc ember aludt rajtuk.

Miután kijöttünk, befejeződött a körbevezetés, aminek örültem. Akkor még nem éreztem rosszul magam, de tudtam, hogy később nyomot fog bennem hagyni. Sokan mondták, hogy ők nem tudták annyira beleélni magukat valamiért, de szerintem teljesen más volt ténylegesen ott lenni a helyszínen és hallgatni a történéseket, mintha valahol olvasnánk róla. Aznap este sokáig fennmaradtunk, és kibeszéltük magunkból, amit kellett. Másnap pedig Zakopane látogatása után hazaindultunk.

Szerző: Kocsis Izabell 11.F