Jó kérdés, hogy mit jelent embernek lenni vagy emberségesnek maradni. Hogy milyen az, mikor valaki emberi, vagy emberséges. Sajnos ezekre a kérdésekre nem tudom és lehet, hogy soha nem is fogom tudni a választ, de keresni valószínűleg egész életemben keresni fogom. A keresgélés közben döbbentem rá arra, hogy számomra az emberség egy borzasztóan komplex dolog, aminek talán egyik leglényegesebb komponense a tolerancia és az elfogadás. Ennek az elfogadásnak lenne a jogi jele az egyenjogúság, hogy mindenki azonos jogokkal rendelkezzen és a társadalmi bánásmódban ne legyenek különbségek. Ezért számos mozgalom indult korábban és napjainkban is, hogy a valamilyen formában elnyomott társadalmi csoportok kivívják maguknak az emberi bánásmódot.

Az egyik legjelentősebb az etnikum alapján való (hátrányos) megkülönböztetés, azaz a rasszizmus. Jelen van a mindennapjainkban, elképesztő ereje és sokszor láthatatlan befolyása van, szinte belénk van kódolva a bőrszín alapján történő ítélkezés. Elég, ha csak néhány közmondásra vagy gyakran használt szófordulatra gondolunk, és máris látjuk, milyen elhamarkodottan és könnyen ítélünk, csupán azért, mert valaki első ránézésre különbözik tőlünk. A világon számos tragédia született már a rasszizmusból adódóan (gondoljunk csak a telepesek kegyetlenségére az indiánokkal szemben vagy a rabszolgatartásra, gettókra…), az emberek egy része (általában az elnyomott) pedig fáradhatatlanul küzd azért, hogy ilyenek a jövőben ne fordulhassanak elő. Ilyen megmozdulás volt korábban az amerikai polgárjogi mozgalom a XIX. század végétől egészen a ’70-es évekig (aminek egyik talán legismertebb és legjelentősebb alakja Martin Luther King) vagy napjainkban a Black lives matter és a Stop AAPI Hate mozgalmak. Utóbbi kettő igazán aktuális és azt gondolom, hogy az elsőről szinte mindenki hallott is. A Black lives matter (továbbiakban BLM) azért jött létre, hogy egyenlő bánásmódban részesüljenek a fekete emberek. A mozgalmat már 2013-ban megalapította 3 fekete aktivista (Alicia Garza, Opal Tometi és Patrisse Marie Khan-Cullors Brignac), akik emellett még számos más téren küzdenek az egyenjogúságért. A köztudatba a mozgalom 2020 májusában került be a George Floyd haláláról készült felvételek kapcsán. Az ügynek óriási visszhangja volt, ennek kapcsán hangot adtak annak, hogy a feketék elleni rendőri fellépések sokkal erőszakosabbak, mint amit a helyzet megkövetelne. Számos híresség kiállt az ügy mellett, a tüntetéseken több tízezren vonultak fel és a médiában is rengeteget foglalkoztak a témával. A tüntetések, amik eredetileg békés demonstrációnak indultak, több helyen elfajultak és kifejezetten agresszívvá váltak. A mozgalom eredeti üzenete szerintem fontos, az igazságos eljárások nélkülözhetetlenek egy jól működő igazságszolgáltatáshoz, de az agresszió nem megoldás a tüntetők részéről sem.

A BLM jobb esetben nem csak a feketékkel szembeni igazságtalan bánásmódra hívta fel a figyelmet, hanem arra is, hogy az etnikum szerinti megkülönböztetés puszta előítélet, igazán felszínes, teljesen felesleges és veszélyes (akár mentálisan, akár fizikailag). Erre szerintem hazánkban is nagyobb figyelmet kéne fordítani, senkit nem szabadna stigmatizálni. A szegregáció egy nagyon káros dolog, és ha az emberek edukálódnának a témában, látnák, hogy ostobaság a származása alapján megítélni valakit.

Napjainkban nagyon kényes téma a szexuális orientáció, annak kifejezése és megítélése. A társadalmunk alapjáraton heteronormatív szemlélete és sok ember radikális lenézése nagyon megnehezíti, hogy mindenki szabadon vállalhassa a saját nemi identitását. Mostanában elég sok LMBTQ+ mozgalom és felvonulás van, ilyen például a világ szinte minden táján megrendezésre kerülő Pride. Ez egy felvonulás, ami azt hivatott hirdetni, hogy mindenki szabadon szeretheti, akit akar, társadalmi normáktól és elvárásoktól függetlenül. Az eredeti eszme szerintem nagyon nemes, hiszen a szeretet önmagában csak szép lehet, viszont a békés felvonulások sokszor mindkét oldalról elfajulnak, a felvonulók és az ellentüntetők is gátlástalanok és agresszívak tudnak lenni. 

A közösségi médiában is nagy szerepet kap mostanában az LMBTQ+ közösség, hiszen a tagjai igyekeznek megcáfolni az előítéleteket magukkal kapcsolatban (amik általában rendkívül sértőék, ráadásul minden racionális érvet mellőznek), ill. érvényesíteni saját érdekeiket, hogy azonos bánásmódban részesüljenek. Szerintem ez teljesen érthető, mi több, semmilyen esetben nem tartom indokoltnak, hogy valakit az alapján ítéljünk meg, hogy kihez vonzódik. A saját nemi identitásáról senki nem „tehet” (ugyanúgy, ahogy az etnikumáról sem), de ha választható lenne, akkor is mindenkinek joga lenne a saját érzései alapján szeretni. A szeretet a legnemesebb érzelem a világon, senkit ne akarjunk megfosztani tőle azért, mert a mi szűk látókörünkbe és skatulyáinkba a másik nem fér bele.

A feminizmus kérdése, a patriarchátus megszüntetése már igen régóta foglalkoztatja az embereket (az első ilyen törekvések már a XVII. században is megjelentek, elsősorban írónők által, ekkor azonban még nem beszélhetünk egységes mozgalomról) és napjainkig tart ez az érdeklődés, ugyanis még mindig nem valósult meg a női és a férfi nem egyenjogúsága. A feminizmusnak 3 hullámát különböztetjük meg, az első a XX. században indult, itt léptek színre a szüfrazsettek, akik elsősorban a nők választójogát akarták megszerezni (hangsúlyoznám, hogy Európán belül a legkésőbb 1971-ben, Svájcban valósult meg, és a mai napig vannak olyan országok, ahol a nők nem szavazhatnak).  A 2. hullám a ’60-as, ’70-es évek Amerikájából indult ki, ahol a háborúban helytálló, önálló és szellemileg független nőket vissza akarták szorítani az otthon ülő, csendes háziasszony szerepébe, akit semmi más nem érdekel a családján kívül és csupán a háztartáshoz ért.  A nők dolgozni akartak, vezető pozíciókat kapni, jogot, hogy a saját testük felett rendelkezhessenek és szankciókat az ellenük elkövetett szexuális zaklatásokért. Magyarországon (a szocializmus ideje alatt) ez a hullám elmaradt, a nők látszólag egészen függetlenek voltak (pl.:munkavállalás), de a patriarchális normák megmaradtak. A 3. hullám a ’90-es években indult szintén az USA-ból, ez már nem csak a fehér, középosztálybeli nők érdekeit fogalmazta meg, az előző hullámnál jóval átfogóbb volt.

Bár a feminista megmozdulások számos sikert elértek már, ma is uralkodó a hímsovinizmus. Általánosságban a nőkre hárul a háztartás és a gyermeknevelés, de emellett szinte elvárás, hogy dolgozzanak is az egyenlőség nevében (ez igazán nem fair…), arról nem beszélve, hogy a világ egyes részein pont ugyanolyan alárendelt a nők helyzete, mint több száz éve. Ezt tetézi, hogy a mai napig szexualizálják a nők többségét, a média és a szépségipar szinte lehetetlen követelményeket támaszt az adott kor ideáljának eléréséért, így tehát a nőknek nem csak szellemi, hanem fizikai szempontból is meg „kell” felelniük ezeknek a követelményeknek (már persze a társadalom szerint). 

Itt azért szót ejtenék a „pozitív szexizmusról” is, ugyanis például nagyon kevés nőt zavar, ha kinyitják előtte az ajtót vagy meghívják egy kávéra, de az már annál többet, ha alul van fizetve a férfi kollégáihoz képest. Természetesen az előbbi (igazán figyelmes és kedves) gesztusokkal semmi gond nincs, de nem kéne elvárásnak lennie, ha egyenlő bánásmódról beszélünk (az alapvető tisztelet viszont mindenkit megillet).

Összességében én azt gondolom, hogy teljes egyenlőség nem létezik (és talán nem is létezhet), de az egyforma jogok és lehetőségek mindenkit megilletnek, alanyi jogon járnak. A világ ráadásul egy sokkal szebb hely lenne, ha mindenki igyekezne toleráns lenni és elfeledni az előítéleteit, amik eddig is oly sok galibát okoztak.

Szerkesztette: Dorogi Lili 10.C